2010. június 18., péntek

Elkészült...

Már hetek óta sóhajtozom egy masszívabb, zsúfoltabb türkiz nyakékre. Aztán rátaláltam a megfelelő kőre. Mellé álmodtam még párat a kisebb csíszolatlanabbakból is. Egy délutánnyi munkámba tellett. Pár nap elteltével újra elővettem az utolsó simításokat elvégezni.
Teljes kiábrándultsággal észleltem esztétikátlanságát, túlzsúfoltságát. Annyira igyekeztem valami nagyszerűt alkotni, hogy túlbuzdultságomtól nem láttam a lényeget. Egymagában a leghatásosabb.Szétbontottam, újraterveztem. Ez lett a materiális eredménye a több napos ábrándjaimnak. És még mindig nem tökéletes. De nem is kell annak lennie.
Úgy gondolom ez a tökéletlenség sarkall mindenkit újabbnál újabb alkotások létrehozására. Valójában minden művészi alkotás a tökéletesség megragadásának vágya. Ez motiválja az embereket. Így születettek az óriások is, a Mona Lisák, a Dávidok, a leküzdhetetlen alkotási vágy, az önkifejezés eredményeként. Ha egy porszem megalkotása ekkora vesződséggel jár, mi lehet a története a Nagyoknak? Mennyi idő, belső vívódás, koncentráció szükségeltetett azok megalkotásához?
Nézünk, de mögötte nem látjuk a születés verejtékét. Ha jól belegondolok... nem is fontos azt tudni, hisz ugyanez történik velünk emberekkel is és mi sem a szülés fájdalmait látjuk a gyerekeinkben, hanem a szerelem megtestesülését, az élet ajándékát.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése